Miért írok kézzel az első tervázlathoz?
Igen. Kézzel.
Furcsán hangzik, tudom. Mindenki gépel. Én is gépeltem évekig, és a szövegeim mindig valamiért sietősnek tűntek. Mintha az ujjaim gyorsabbak lettek volna a gondolatomnál — és valahogy mindig a gép nyert.
Igen. Kézzel.
Furcsán hangzik, tudom. Mindenki gépel. Én is gépeltem évekig, és a szövegeim mindig valamiért sietősnek tűntek. Mintha az ujjaim gyorsabbak lettek volna a gondolatomnál — és valahogy mindig a gép nyert.
A kézírás lassít. Ez az egész titka.
Amikor kézzel írok, nem tudok "visszatörölni" — csak előre mehetek. Nincs ott a kurzor, amely visszacsábít az előző mondathoz. Nincs ott a formázás, a betűméret, az önkéntelen szerkesztés. Csak a mondat, és az, ami utána jön.
De ez még csak a felszín.
Az igazi különbség valahol mélyebben van. A toll és a papír között fizikai kapcsolat keletkezik — a kéz nyomást érez, a betűk egyenetlenek, néha a tinta megáll, és egy pillanatra csend van. Ebben a csendben születnek a legjobb mondatok. Nem a pergő billentyűzet zaján keresztül, hanem abban a kis szünetben, amikor a toll felemelkedik a papírról.
Azt tapasztaltam, hogy a kézzel írt első vázlatban sokkal több az őszinteség. A karakterek nem "jól hangzó" dolgokat mondanak — hanem azt, ami éppen kijön belőlük. Pontosan azt, amit egy első találkozásnál kellene. A gépen én szerkesztem őket, mielőtt még megszólalnának. A füzetben ők szólnak — én csak követem a kezem.
Van még egy dolog, amiről ritkán beszélek: a füzet nem ítél.
A képernyő valahogy mindig kész szöveget vár. A fehér Word-dokumentum azzal néz rám, hogy most írj valami jót. A füzet nem néz sehogy. Beleírhatok butaságot, félbehagyott mondatot, rajzolhatok egy fát a margóra ha éppen úgy tartja kedvem — és semmi sem veszik el, semmi sem kerül "lomtárba." Minden ott marad, nyomot hagy, és sokszor éppen az a "haszontalan" sor vezet el valamihez, amit soha nem terveztem.
A Vándorokat is füzetben kezdtem — de abból az első füzetből nem maradt meg semmi. Az első verziók lassan haladtak, néha elveszett egy vázlat, néha egy egész megírt fejezet. Teltek az évek. Aztán megjelentek konkurens írók munkái, áttörő sikerrel — és rájöttem, hogy törölnöm kell a fejezetek felét, mert különben azt hihették volna, hogy én loptam tőlük.
A hiányzó részeket pedig pótolni kellett — újabb ötletekkel, újabb fejezetekkel. Mire elkészült, számtalanszor végiggondoltam az egészet, újra és újra elképzeltem minden szálat, minden karaktert, minden helyszínt. Éveken át éltem ebben a világban.
Talán ezért lett olyan kidolgozott. Talán ezért hihető. Nem terveztem így — de visszatekintve úgy érzem, a kényszer a legjobb szerkesztő volt, aki valaha dolgozott velem.
A gép a végleges szövegre való. A füzet a gondolkodásra.
Ha valaha elakadok egy jelenetnél — és mindenki elakad, ezt nyugodtan kijelenthetem —, visszaveszem a tollat. Félreteszem a laptopot, kiveszek egy üres lapot, és elkezdem kézzel leírni, amit érzek arról a jelenetről. Nem azt, ami a szövegben van. Hanem amit érzek róla. Szinte mindig működik.
Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért. Talán mert a kéz közelebb van a szívhez, mint a gondolat. Vagy csak mert a lassúság maga a gyógyszer.